Augusztus.30.-Szombat délelőtt

Dear Diary,
ahogy az angolok mondanák. Vagyis...
Kedves Naplóm!
A mai napon rájöttem egy nagyon fontos tényezőre az életemben. Jó,lehet hogy másnak annyira nem fontos , de nekem nagyon, mert még nem éreztem ilyet senki iránt. Mármint aki fiú lett volna.
Az egész úgy volt , hogy Elle reggel bezsongva keltett fel,mert állítása szerint "a hasamra sütött a nap". Persze tudtam ,hogy minek örül ennyire. Persze hogy a Chucknak rendezett üdvözlünk party-nak.
Reggelinek tejbepapit ettünk és hozzá készítettünk magunknak egy kis meleg csésze friss vért. Lehet,hogy van akinek ez gusztustalanul hangzik, az elején nekem is annak tűnt, mivel ez is azok dolgok egyike, amit Elle mutatott meg nekem. Ha belegondolok mekkorát nevetett rajtam, amikor megpillantotta azt arckifejezésem sok évvel ezelőtt amikor megláttam, hogy ezt eszi és issza reggeli gyanánt, nekem is előjönnek a nevetőráncaim. De amúgy nagyon finom.  A többiek már megszokták tőlünk, de őket nem készteti semmi,hogy kipróbálják. Nem tudják mit hagynak ki.
Ezután a laktató evés után felmentünk a szobánkba. Mint már mondtam, Elle nagyon bezsongott, ezért ott ugrabugrált a szekrény előtt, hogy kiválassza azt a ruhát amit este szeretne felvenni. Nem értettem, hogy miért kell már 10-kor elővenni azt a szerelést amibe majd csak este kell megjelenned...De ő Elle és ha ilyen, így kell szeretni, márpedig szeretjük.
Kivett a szekrényből egy miniszoknyát és egy ízlésesen dekoltált  kék ujjatlant, ami nagyon jó állt neki azt meg kell hagyni. De mivel ismerem már nagyon rég óta, tudom hogy nem ebbe fog elmenni este Chuck-hoz és Adam-hez.
-Elkérhetem estére azt a magassarkúdat?-kérdezte, mivel egy a lábméretünk van hogy elkérjük egymás cipőjét.
-A feketére gondolsz?
Szeretem a cipőket. Meg van telve majdnem 9-10 doboznyi csak azokkal és azok is elég nagyok, nem csak 1-2 pár fér el benne. Ezért van mindenféle,-fajta amit csak az ember fel szeretne venni. Ezért kérdeztem vissza, hogy pontosan melyikre gondol.
-Igen, tudod aminek körübelül 15 centis a sarka.
Eszméletlenül ügyesen tud járni ezekben a nagyon tű sarkúakban is, nem tudom hogyan csinálja. Én se vagyok ügyetlen, de azért még van mit gyakorolnom benne. Ezért veszem fel általában a Converse-emet.
-Oké, majd vedd csak el nyugodtan.
-Köszi.-és dobott egy puszit az arcomra.
-Tudod, bármikor.-és én is adtam neki egyet, oda ahova ő is.
Aztán megéreztem, hogy valami korog a gyomromban. Az üresség.
Pedig most ettem.-gondoltam.
De azért elindultam kifele az ajtón, megnézem hátha van még valami kis maradék a konyhán.
-Hova mész? Még neked is meg kell találni a megfelelő ruhát!.-hallottam a hangot a hátam mögül és aztán eszembe jutott , hogy nem szóltam Elle-nek, csak a fejemben játszottam le.
-Éhes vagyok. Majd utána megkeressük a RUHÁT ígérem.
-De hát most ettünk!
-Nem tudom miért de korog a gyomrom...
-Jó menj, de utána megtalálom neked a tökéletes darabot, ha törik ha szakad!
-Ez csak természetes.-aztán megvillantottam tökéletes fogsorom és rámosolyogtam.
Ahogy siettem le a lépcsőn, éreztem hogy van még valami étel az ebédlőben, amit még meg lehet enni. De már hallom hogy pakolnak, jó lenne sietnem.
Ahogy belépek az ebédlőbe, egy tegnap óta ismerős arcot pillantok meg, csak nem tudom hogy mit keres itt reggeli után. Lehet, hogy ő is éhes maradt.
-Szia Jenny! Te hogy hogy még itt?-kérdezte.
-Hello Chuck! Valami októl fogva korogni kezdett a gyomrom, de még az ebéd messze van, nem akartam addig várni, ezért lejöttem megnézni hátha van még itt valami maradék. És te hogy hogy itt vagy ennyi idővel reggeli után?
-Sikeresen átaludtam a reggelizést. Ezért most jöttem, hogy pótoljam.
Ahogy kimondta már elkezdtem emlékezni arra, hogy tényleg nem láttam őt reggeli alatt.
-Hát akkor eszünk együtt?-kérdeztem félénken, mert féltem a válaszától, hogy esetleg visszautasít. Mondjuk barátok vagyunk nem? Akkor miért ne ehetnénk együtt, hogyha mind a ketten éhesek vagyunk?
-Oké. Te mit kérsz?-lehet, hogy ezt csak illedelmességből kérdezte? Esetleg tényleg érdekli?
-Tejbepapit egy pohár vérrel. És te?-ezt a mondatot félve mondtam ki, attól félve, hogy esetleg undorodni fog, hogyha meghallja, hogy miket eszem. Mert talán egyszer hallottam egy olyan mondást, hogy "az vagy amit megeszel".
-Nem hangzik rosszul.-mondta-Akkor én is eszek akkor azt. Igazából még nem ettem olyat, de megkóstolom.-és mosolyra húzta a száját, mint aki elismerésre vár.
-Nagyon finom. Még régen mutatta nekem Elle, de a többiek ódzkodnak tőle, hogy megkóstolják.-mondtam, de még hozzát tettem-nem tudják mit hagynak ki...-és mosolyogva néztem vissza rá.
Megcsináltam neki is egy adagot, mert ő még nem tudta, hogy miképpen is csinálja egy igazi profi.
-Köszi.-mondta amikor végül elé tettem egy gőzölgő pohárral a vörös italból.
-Nincs mit-vágtam rá az evidens választ.
Az evés közben egyszer csak megszólal:
-Te valójában mit keresel itt? Mármint azt értem, hogy Elle hozott ide,de ha nem bánod megkérdezhetem, hogy miért?
Hirtelen elöntöttek a könnyek. Felálltam az asztaltól, otthagytam csapot, papot és Chuck-ot. Szerintem ő nem értette, hogy miért csinálom de nem baj.
Milyen egy pofátlanság volt már ez tőle. Igaz, hogy szépen vezette be, de nagyon úgy hangzott, mintha neki mindenhez köze lenne. Lehet, hogy félreismertem ezt a fiút.
Beviharzottam a lánymosdó egyik fülkéjébe. Abba a WC-be ahova tudom, hogy nem igen járnak lányok, mert nem akarom, hogy megtudják, hogy sírtam.
Magamra zártam az ajtaját és kitört a nagy könnytenger, amit nem lehet egy hamar megállítani.

Augusztus.29.-Péntek

Tegnap amint visszajött az aznapi vacsorám, Elle sietett a segítségemre, hogy kikísérjen a mosdóba.
Pár perccel később Mrs. Johnson, az osztályfőnökünk állított be a kabinba, hogy megnézze jól vagyok-e. Nagyon segítőkész volt és hozott néhány gyógyszert, mondjuk egyik se segített rajtam, sőt egyáltalán a vámpírokon sem segítenek, nem tudom miért tartanak ilyet egy efféle suliban...de a szándék a lényeg. Elle aztán felkísért a szobánkba és ott is maradt velem.
Kialudtam magam szerencsére, ezért ma újult erővel keltem fel. Barátnőm feje azonban fáradtabbank látszott...
-Jenny! Annyira horkoltál az este, hogy nem bírtam aludni miattad!-szólt oda nekem maximális hangerővel, amennyire tőle ebben az állapotban tellett.
-Sajnálom! Nem tudtam magamról, hogy horkolok...
-Hát mostmár tudod!
Mindig ilyen dühös volt, hogyha ilyen a hangulata, csak meg kell szokni. Általában azért ilyen kimerült, mert sokat maradt el Nate-tel.
Fél tíz fele lementünk az ebédlőbe és odaültünk a végzősöknek szánt hosszú asztalhoz. A szokott ülésrendben ültünk, csak egy másik asztalhoz. Valentine volt a szélén, mellette természetesen Nate, aztán Elle, majd én. Mellettem pedig Heather, az igazgatónő lánya, aki mellesleg aranyos csak kicsit visszahúzódó.
Általában nagy szokott lenni a nyüzsi ilyenkor, ezért is csodálkoztam rá, hogy maa nem üvöltözik senki. Erre felfigyeltem és megkérdeztem Elle-t, hogy ő tud-e valamit arról, hogy most éppen csendkirályt játszunk.
A következő pillanatban kicsapódott az étkező ajtaja és egy barna hajú, nagyon helyes és izmos fiú lépett be rajta. Mindenki csak őt figyelte. Ez megmagyarázta a nagy csendet, mert mindenki őt várta. Valószínűleg azért nem tudtunk róla, hogy jön, mert tegnap lekésünk a vacsoráról. De ki ő?
Mire ezt kigondoltam, az igazgatónő megválaszolta a kérdésemet, mert felhívta maga mellé az emelvényre.
-Ő Charles Matthew, intézményünk új tanulója. A végzős osztályban kezdi meg szeptembertől a tanévet.
Az az én osztályom.
Még mondott valamit Charles-nak, amit már nem hallottunk, mert visszatért a megszokott hangzavar.
Aztán a fiú gyorsan kisietett a teremből, remélem nem azért mert megijedt tőlünk hanem mert ki kell még pakolnia.
Reggeli után Elle-lel felsiettünk a szobánkba, hogy kitárgyaljuk az új osztálytársunkat.
-Fuuuu, mi a véleményed róla?-csapott bele a kérdésözönbe, amint hallótávolságon kívül értünk,
-Szerintem helyes és szép a szeme.-válaszoltam
-Jó igen. de még mit gondolsz róla?
-Ennyit. Még nem ismerem, ezt ne felejtsd el! De az biztos, hogy már az összes lány csorgatja utána a nyálát.
-Lemegyünk sétálni?
-Persze, menj csak előre mindjárt jövök, csak leettem magam a reggelivel, ezért átöltözöm.
-Oxy, lenn találkozunk a szokott helyen.
Ez azt jelenti, hogy a pavilonban. Az a telek legmagasabb csúcsa. Onnan mindent be lehet látni.
Londonban nagyon esős az időjárás, ezért hosszú farmer és egy rövid ujjú pólót vettem fel és persze a kedvenc magasszárú Converse-emet.
Siettem lefele a lépcsőn, ezért nem láttam, hogy nyílik az udvarra vezető ajtó, amin egy fekete esőkabátos ember lépett be. Ebből nem tudtam megállapítani, hogy ki lehet az.
-Bocsánat!-kértem elnézést az kabátos személytől.
Aztán a fejéhez kapott és lerántotta a fejéről a kapucnit. Így láttatni engedi a fejét.
Az új fiú volt az. Charles.
-Semmi baj, én se figyeltem.-mondta-Gondolom ott voltál a reggelinél, de azért bemutatkozom. Chuck.-mondta és nyújtotta a jobb kezét-És te ki vagy, szépséges királylány?.
-Jenny.-és beletettem a kezemet az övébe.
És közben éreztem, hogy elpirulok, mert nekem ilyeneket nem gyakran mondogattak. Ezekkel a jelzőkkel, főleg Elle-t illetik.
-Szép neved van.-fokozta még tovább a pirosságot az arcomon.
Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ezt esetleg direkt csinálja.
-Köszönöm.-aztán végül sikerült ezt az egy szót kinyögnöm.-Bocsi, de mennem kell mert találkozom Elle-lel, a legjobb barátnőmmel és már így is késésben vagyok.
-Oké siess, mert holnap tartanak nekem egy bulit. Amolyan "Üdv nálunk" fajta. Ha van kedvetek nézzetek be. 117-es szoba.
-Köszi, mindenképp.
Amikor elfordultam tőle, éreztem még a melegséget a hátamban ahogy a tekintetével égeti azt.
Amikor megérkeztem Elle-hez rögtön rámförmedt:
-Már egy órája várok, mi tartott ennyi ideig?
-Azért egy órája még nem...és van mentségem.
-Na mégis mi?
-Belebotlottam Charles-ba, akarom mondani Chuck-ba az ajtóban és meghívott a holnapi bulijára.
-Szuppi, akkor meg van a holnap esti programunk.-vigyorgott rám.
A nap további részében nem történt semmi említésre méltó. Chuck a többi focistával lógott, mert azthiszem már ő is közéjük  tartozik. Meghívta Nate-et és Valentine-t a partyra, amit utólag kiderült, Chuck lakótársa, Adam rendez neki.
Ma hamar elmentem aludni, mert holnap nagy nap várt ránk és nagy felismerések kerültek a középpontba,de ezt még akkor nem tudtam...

Augusztus.28.-Csütörtök

Kedves Naplóm!

Ma rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem a szívet. Erre legjobb barátnőm, Elle ébresztett rá. Az egész úgy kezdődött, hogy sétáltunk a Temze partján és épp a vacsoránkkal végeztünk. Elle szereti azt a helyet, mert olyan elhagyatott és senki se jár arra. Amikor éppen a szív résznél tartottam, hogy most az egyszer megkóstolom azt, hátha megértem ő miért szereti annyira...

–Kóstold meg, Jenny, kérlek! -esedezett. –Tudod, hogy mennyire szeretem és a legjobb barik dolga, hogy megosszák egymással az élvezetet. Ezt nem hagyhatod ki! Naaa... kérlek!

–Na jól van! De csak hogy tudd, érted teszem -adtam meg magam BFF-em csábításának.

–Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! -ugrált körül Elle és annyira szorította a nyakam, amennyire csak tudta. Ő már csak ilyen...–Milyen kár, hogy csak havonta egyszer van kijárásunk a koleszből. Pedig egy kis lányos kiruccanás mindig jól jön, főleg egy ilyen vacsival körítve. –Áradozott a mai délutánról és persze a számára felejthetetlen vacsoráról.

Hát... fogalmazzuk úgy, hogy majdnem kidobtam a taccsot, hála a mesés kajának, de Elle miatt visszafogtam magam. A szaga azonban bekúszott elmémben...olyan büdös és vérfagyasztó...blah!

Visszatérve a koleszhez. Mi egy bentlakásos suliba járunk, a Children Of The Darkness-be. Elég elcsépelt, A Sötétség Gyermekei, de mit tegyek? Ezek vagyunk mi! Ebbe a suliba csak a magunkfajták járnak. Na, vajon mik vagyunk? Könnyű lecsekkolni, hogy vámpírok.

A szüleim is azok voltak, mielőtt elvitte őket a Nagy Londoni Tűz. Ezt a napot csak így emlegetjük... Sok fajtársunk meghalt ott, köztük a szüleim és a bátyám, Nick. Engem nem engedtek oda segíteni, így maradtam életben...

Ezek után találkoztam Elle-lel, aki akkor már az intézet tanulója volt. Ő vitt oda engem is és azóta legjobb barátok vagyunk. Ennek már több, mint... mennyi is? Háromszázötven-négyszáz éve? Próbálok nem a múlttal foglalkozni, de ez néha elég nehéz...

Akik úgy születtek –igen, a vámpírok képesek szaporodni, bár ezt sok értelmetlen és elvileg "vámpírokról" szóló könyv megcáfolja–, mint én vagy Nick, azok megállnak a fejlődésükben tizennyolc éves koruk körül. Én külső szemlélőnek tizenhétnek tűnök. Amúgy háromszázötvennyolc éves vagyok, de ez a vámpíroknál körülbelül egyenlő a csecsemővel. Elle  a négyszázhuszonkilenc októberben tölti be. Ki kell találnom valamit...

–Lassan vissza kéne indulni, mert nincs annyira közel a suli. –Rázott ki a gondolatmenetem közül barátnőm egy szempillantás alatt.

–Csak még egy picit had gyönyörködjek a felkelő napban -kérlelem.

–Ugye tudod, hogy ilyenkor már nem kéne itt lennünk?

–Persze, de olyan ritkán látom...–Mert a suliban nincs napfelkelte. Nem tudom, hogy a manóba csinálják, de ott sosincs. Pedig a családommal minden reggel néztük, amikor még nem tudtam a többi vámpír létezéséről.

–Jó, de csak egy perc. Szigorúan egy!

Nem tudom, hogy miért ilyen most velem, pedig általában ő a szabályszegő típus.

–Jó, menjünk, ha ennyire félsz –motyogom.

–Kikérem magamnak, nem félek!

–Bocsáss meg! Csak tudod, a családomra emlékeztet...

–Jaj, gyere ide! Ne sírj –ölel magához.

Nem tudom, hogy miért, de hirtelen előtört belőlem egy csapatnyi könny, pedig nem vagyok egy sírós típus. Mondjuk, egy kicsit romantikus jellegű vagyok, de az teljesen más.

–Na jó! Most már tényleg mennünk kéne –szipogtam a fülébe.

–Egyet értek!

És már indultunk is végig a Temze mentén.

–Izgulsz már? –kérdezte hirtelen Elle. Gondolom figyelem elterelésnek szánta a témát. Egyből leesett, hogy mire gondol...az új tanévre.

–Annyira nem. Kéne?

–Végzősök leszünk! Mármint a VHS-ben!

VHS, nem más, mint a Vampire Hight School. Tehát a gimi, de természetesen vannak lakások azoknak, akiknek meghaltak a szüleik, esetleg nem akarnak visszamenni hozzájuk. Egy részünk a dombon túli birtokra kerültek, ahova eddig mi még nem léphettünk be. Nem tudjuk, hogy mi lehet ott, de elvileg veszélyes. Az ott lévő házak közül most a miénk lesz az egyik. Osztozunk még a szobán két sráccal is –Elle barátjával– Nate-el, és Valentine-nal, aki a másik srác legjobb haverja.

Itt a legtöbb gimis sztoriban az jönne, hogy én akkor vele fogok összejönni. Francokat! Sosem jöttem ki igazán azzal a sráccal, szóval itt megszakad a hasonlóság a filmek, könyvek között.

Igazából régen –de csak régen–, szerelmes voltam Nate-be, de aztán megtudtam, hogy Elle halálosan bele van esve. Ezt azonban neki sosem mondtam el, és nem is terveztem, szóval Kedves Naplóm, ez maradjon a mi kis titkunk.

Nate amúgy nagyon kedves és nagyon jó arc, életvidám szöszi focista –nem is értem mi tetszett rajta, nem csípem a szőke fiúkat–, azonban elég izmos. Igen, ez a három "nagyon". És így is kell elképzelni őt. A focicsapat vezéregyénisége, ő tartja össze a csapatot. És természetesen minden vámpír csaj teljesen bele van habarodva. De szerencsére Nate-nek van annyi esze, hogy nem foglalkozik velük. Egyrészt, mert még a vak is látja, hogy nagyon-nagyon szerelmes barátnőmbe, másrészt kapna tőlem, hogyha megbántja Elle-t.

Igazából mindenki szerintem összeillenek. Elle is nagyon aranyos és kedves, majdnem azt mondanám, hogy hippi, hogyha nem tudnám, hogy vámpírok azok képtelenek erre. Mindenki szereti, mert őt igazából nem lehet utálni. Hosszú szőke haja és kék, már-már majdnem szürke szeme van. Ez sok fiú ideálja, bár őt csak Nate érdekli.

És hát, itt vagyok én... Akinek egyhangú barna haja és zöld szeme van. Szerintem nem illik össze a kettő, valamit a szüleim nagyon elronthattak...Oké, ez bizarrul hangzott...Persze, ha ezzel jövök, Elle mindig tudja, hogy kell helyretenni az egómat.

Viszont eközben az önkritikus gondolatmenet közepette megérkeztünk a suli kapujához.

Végigmentünk a folyosón egyenesen az ebédlőbe, ahol hosszú asztalok sorakoztak és már mindenki "várt" ránk. Hatásos belépő, kettő pont nulla...

Megnéztem, hogy mit tálaltak fel a ma esti vacsorához és észrevettem minden asztalon két tál emberi szívet. Na, most már aztán tényleg felfordult a gyomrom és ott helyben visszajött, amit aznap elfogyasztottam...

Előszó

Üdvözlök mindenkit a blogon!
 A sötétség gyermekeinek életébe kaptok betekintést. A részek folyamatosan jönnek. Jó olvasást :)